2023 nyarán az egyik meseterápiás workshopom után sírva közöltem Jánossal, hogy megláttam magam a mesében, azon a ponton, amitől annyira féltem. Én voltam a fehér daru, aki a tollait önmagából kihúzkodva ült a szövőszéknél véresen, világszép kelmét készítve ugyan, de végül belehalva az önfeláldozásba. Miért tette? Miért jutott idáig? Talán az a kérdés üvöltött a mélyéről: “Hát nem látjátok, ki vagyok?”, az a kínzó szükséglet hajthatta, ha még jobban beleteszi magát, ha még többet ad magából, egyszer majd rájönnek, ő nem egyszerűen egy szép lány, hanem ő a fehér daru, akinek a kelméje nem 10, nem is 20, hanem 30 ezer aranyat ér! A külvilágtól várta, hogy a helyén kezeljék, de csak akkor került volna a helyére, ha önmaga tudja, sőt képviseli is, mennyire értékes ő maga és az, amit magából ad. Mennyire női mese, női baj ez!

Vannak helyek az életben, ahol kizsigerelnek, ha nem tudod mennyit érsz. Onnan menni kell, menekülni. Vannak helyek, ahol nem vigyáznak rád, ahol elvárják, ne legyenek határaid, ahol ha az egyik kézzel adnak, a másikkal elvesznek, ahol szembe dicsérnek, hátad mögött kibeszélnek, majd megleckéztetnek, ha nem úgy táncolsz, ahogy ők fütyülnek. Ahol el kell játszanod, hogy alámész az akaratuknak, ha nem szeretnéd, hogy kiszekáljanak, ahol azt hirdetik, önmagad lehetsz, de igazából be akarnak olvasztani. Ahol betegen is csak annyit kérdeznek, azért ezt vagy azt még megcsinálod, ugye? “Ugye szősz, ugye szősz még egy kelmét? Nem? Hát milyen asszony vagy te” - nyomasztja az öregasszony a lányt. Mostoha helyek ezek, szépbe, otthonosságba csomagolt lélekvesztők, ahol sokáig nem is látod át, mi történik veled, csak annyit érzel, nyomnak be a játszmába, a rossz működésbe, nem maradhatsz kívülálló. Mint az anyós a lányt. “Semmirekellő vagy, nem akaródzik neked” - hányszor sugallták ezt nekem ezen a helyen. Persze másoknak is.

Ismertem ezt a mesét rég, ezért tudtam, hogy ebbe lelkileg belehalni nem szabad, ezért egy ideje keményen dolgoztam azon, hogy életem fonalait másfelé szőjem, olyan terek és helyek felé, ahol magamból adhatok, de nem kell véresre tépkednem magam, ahol vissza is töltenek. Nem anyagi töltés ez feltétlenül, inkább a (munka/emberi)kapcsolat biztonságosságából adódó energia.

A kilépési pontom a fehér darus meséből pont egy éve jött el, amikor ott hagytam a mérgező helyet, ahol évek óta szőttem. Beteg voltam, elgyötört, megtépázott, de legalább nem kerültem ide, a mese csúcspontjára:

“A résen át egy nagy szövőszéket és előtte egy fehér darut pillantott meg, amint a szárnyából tollakat tépdes ki a csőrével. A madarat teljesen elöntötte a vér, és a szárnyából már nagyon sok toll hiányzott.”

A tépázáshoz en is kellettem, de a környezet nyomása is. Nagyot tanultam, és most már tudok nem lélekvesztőként tekinteni a helyre, ahol ilyenné váltam (bár az írás szeretetét majdnem elvesztettem ott), hanem olyan leckeként, ami valahogy azért jött az életembe, hogy ráébresszen ezekre a tanulságokra. Ahogy egy barátnőm mondta, egyes helyek azért vannak, hogy felpofozzák az embert, térjen rá a saját útjára.

Én most már azon járok, sőt repülök. Szerencsére lényeges, az életben maradáshoz szükséges tollakat nem veszítettem, de látok olyan történeteket, ahol már ez a tét. Ahhoz, hogy kiemelkedjek ebből, felfedtem a sebzettségem, bekötöttem, gyógyítottam, és többé se helytől, se embertől nem várom, hogy ezt megtegye helyettem. Nem fogják úgy sem, sőt mindaddig elvárják, hogy kizsigereld magad, mígnem egy napon fel nem vállalod a nemet mondásból eredő bizonytalanságot. Így lehet új mesét, új mintákat írni, új tollakat növeszteni, repülni.

Ha hasonló helyzetben érzed magad, de szeretnéd abbahagyni az "öntépázást", várlak szeretettel 10 alkalmas online női coaching egyéni folyamaton, ahol a saját énerőd felébresztése a cél. Itt tudsz információt kérni.

Ha tetszett a bejegyzés, várlak szeretettel Facebook és Instagram oldalomon is.